(avagy miért is nem tudom, hogy kire szavazzak)
Ha elképzelem, hogy politikusnak lenni szolgálat, akkor Periklész, Gaius Julius Caesar, Cato, IV. Henrik, de még Kennedy neve is hamarabb beugrik, mint egy mai, kortárs politikusé.
Baj ez.
Egyenként szemezgetni azt, hogy vajon össze tudok-e kaparni egy gyűszűnyi érvet valamelyik formáció mellett – nos, ez már rém unalmas, csüggesztő, és legfőképp elszomorító is.
Nem hiszem, hogy valami rettenetesen zseniális dolgot kellene tudnia egy pártnak ahhoz, hogy engem, és talán még néhány százezer sehová sem elkötelezett embert maga mellé állítson.
S most politizáló, az ország és a világ dolgait érdeklődve szemlélő emberekre gondolok, akik tennének is, nem csak szeretnének.
Milyen pártot szeretnék?
Nem jobb és nem baloldalit; s nem is olyat, ami ezektől a formációktól politikai érdekből egyformán távolságot tartva határozza meg önmagát.
Legyen egyszerűen olyan klub, ami nyitva van minden olyan embernek, akik akár csak egy téglával is hozzájárulnának az építéshez.
Olyat, amelyik beismeri, hogy a költségvetési számítások bevételi és kiadási oldala csakis együtt vizsgálható és alakítható.
Olyat, amelyik belátja, hogy a felsőoktatás vegzálásánál fontosabb az általános iskolák és a szakmunkás képzők rendbetétele.
Olyat, amely végre elismeri, hogy minden kormány csak azt oszthatja szét, amit az ország megtermel. Nem többet. De nem is kevesebbet.
Olyat, ami elismeri a cigánysággal kapcsolatos problémákat, de ezeket nem korbáccsal és nem is még több segéllyel óhajtja megoldani.
Olyat, amelyik tudja, hogy ennek az országnak Trianon rémálma egy örökké sajgó, keserves traumát jelent, de olyat, ami ezt megoldásképp nem egy szélvédőre ragasztott matricával rúgja a szőnyeg alá.
Olyat, amelyik szerint bizony valóban minden ember egyenlő, de olyat, amely engedi, hogy a tisztességgel kiemelkedők kiemelkedjenek, és a lustán lemaradók lemaradjanak.
Olyat, amely szerint a bűnök valóban büntetést érdemelnek. Egységesen, és egyértelműen.
Olyat, amelyiknek tagjai a valódi, és nem a stratégiai intézetek tanulmányaiban szereplő emberek közt élnek.
Olyat, amelynek szónokai nem romkocsmákból, belvárosi irodákból, egyetemek padjaiból vagy kertvárosi bódítóan puha jólétből szemlélik a mindennapokat, hanem valóban benne is élnek.
Olyat, amelynek vezetői, támogatói és aktivistái a szürke, dolgozó, akaró, gyarapodni és boldogulni kívánó hétköznapi emberek közül kerülnek ki.
Olyat, amelyik maga köré néz, mielőtt megszólal.
Nem bonyolult ez, rengetegen látjuk is.
És mégis.
És mégse.
