“A betegség után lesz édes az egészség, a baj után a jó, az éhség után a jóllakottság, az erőfeszítés után a pihenés.” (Hérakleitosz)
Betegség, baj, éhség és erőfeszítés.
Megannyi érzés, amit már alaposan kiszolgáltunk az elmúlt húsz évben.
Ideje lenne végre változtatni, és elindulni a gyógyulás útján, hogy miután mindenkinek esélyt adtunk arra, hogy lakomához jusson, végre kellemesen megpihenhessen.
Ideje már, hogy a közös problémáinkat végre ne elmaszatoljuk, ne a történelmen kérjük számon őket, és ne az elszalasztott lehetőségeken vagy a hibás döntéseken kérődzünk.
Hanem mondjuk lássunk neki, és oldjuk meg őket.
Semmivel se lesz nehezebb, mint semmit se csinálni. Sőt.
Ezt nem fogja helyettünk senki más megtenni. Lássuk ezt be, és máris haladtunk egy lépést előre.
A legtöbb ember oly nagy hévvel képes kultúrált környezetért, élhető városért, kiszámítható közlekedésért, stabil közbiztonságért, modern szemléletű oktatásért, a tehetséget előtérbe helyező munkahelyekért és az urambátyám szemléletet elutasító közéletért érvelni, hogy szinte az tűnik furcsának: ezek miért is nem valósulnak meg a mindennapjainkban?
Pedig rém egyszerű a válasz.
Addig, amíg mindenki csak akkor képes elfogadni a cselekvés létjogosultságát, ha az nem tör be a saját puha és kényelmes életébe, addig nem fog történi semmi.
Bizony, bizony, tessék megkapaszkodni, mi formáltuk ilyen változásmentesre az életünket.
Ezért úgy gondolom, elő kell végre venni egy üres cetlit, felróni rá, hogy mivel kellene érdemben foglalkozni, és közös erővel megoldást találni a felmerülő dolgokra.
Aztán, ha akad egy megoldás, akkor végre is kell hajtani.
És e négy lépés csak együttesen értelmezhető.
